2008. dec. 31.

Jogosan sörbarát magyar monarchista minden jót kíván.


Az idei év utolsó posztja nem kicsit lesz személyes, de talán nem öncélú. Az én olvasatomban - lehet ellenkezni majd persze - a monarchistához valahogyan passzol a sörivás és azt kísérő ötletelések, emlékezések, beszélgetések egész estés sorozata. Ennek most semmi köze sincsen Aradhoz, mielőtt valaki elégedetten csettintene, hogy ugye megmondtam, rohadt Habsburg-seggnyalók és semmi mások. A képlet akkor világosodott meg előttem, amikor egy SGA-s videót néztem amelyen egy kicsit anakronisztikus ruhába bújt emberek a Goterhaltét énekelték és egymás vállát veregették. Bajtársias, férfias és nagyon bensőséges, közösségi volt mindaz, amit láttam. Időn túlinak tűnt a milliő és az üzenete az egésznek. Igen, tudom; ők osztrákok és a magyar embernek a bor való.

Persze.

De ez biztos? És miért is?!

Nem olyan régen a Felvidéken utazgatva, közel a mostani határhoz egy olyan üveges sört találtam, amelynek a neve "Gemer". Így hívják a szlovákok Gömör vármegyét (Szent István királyunk alapította), és a régi központot adó Gömör települést is. A sör neve is ez lett. Két fajta van belőle, ahogyan dukál. A sörön a címert az egyik legrégibb magyar nemes családtól, a Bebekektől (Ákos nemzetség) kölcsönözte, akiknek a sírját volt szerencsém látni a ma már protestáns templom lovagtermében Pelsőcön. Piros alapon egy ezüst sas. Ez is érdekes önmagában, csakhogy a sörgyártó üzem, ahol a Gömör sört elkezdték készíteni 1334-es alapítású, I. Károly királyunk korából való, igazoltan. (Csak viszonyításképpen a méltán népszerű Stella Artois sör 1366-os alapításra hivatkozik.)

A szlovákok közül nem hiszem, hogy valaki is büszke erre a dologra, de ami jobban bánt, hogy nem hiszem, hogy ezzel a dologgal a magyarok is tisztában volnának és bárki ezzel kérkedne. Én megteszem azonban ezt. A magyar borivó nemzet, legyen. Ha másnak nem, Hamvas Bélának elfogadom ezt, de uraim, ha van majdnem 700 éves sörünk, akkor most hogyan vagyunk ezzel valójában? A magam részéről megerősítést nyertem, hogy ami egy ősi magyar földön lévő helyen jó volt és fenn tudott maradni, ide értve a híresen jól alkalmazkodó Bebekeket is, az nekem is rendben van. Van mire hivatkozni, remélem, nemcsak nekem.

Egészségünkre Barátaim!

Mindenkinek kívánok egy boldogabb, eredményesebb és malasztokkal teljes Új Évet! Váljék valóra minden igaz reményünk!

Addig pedig mulassunk. És emlékezzünk is.

2008. dec. 30.

Ajánlók - Vendée, a szlovák címer, és a monarchizmussal kapcsolatban.

Konzervatív bajtársaink, a Konzervatív Tea-Kör írásait ajánljuk most Vendée és a Szlovák Köztársaság címere kapcsán. Ez utóbbi témában kérjük, hogy ne feledjenek ide is nézni, hiszen a kettős kereszt minden magyar monarchista számára olyan nagyon fontos. E mellett Viribus Unitis blog remek kis monarchista ismertető anyagait is ajánljuk (itt és itt és itt), amelyek talán többeknek elkerülték a figyelmét.

2008. dec. 29.

Hőstelenítés a Hősök terén - kik, miért és kiket vitettek el innen?


Írta: Verena.

Egy korabeli bulvárlap ezt írta a szégyenletes emlékű 1919-es évben: „A Magyarország ezeréves fennállását hirdető városligeti emlékmű oszlopa között a régi autokrata és népelnyomó uralom király-szobrai is éktelenkedtek. Ezeket a bronzba öntött gőgös kényurakat most leszereli a proletárdiktatúrában megújhodó és öntudatra ébredt munkásság. Habsburg Ferenc József szobrát a proletáriátus jogos haragja darabokra zúzta, a többi király szobrot pedig leszedték arról a piedesztálról, ahova a dolgozó milliók elnyomatásának sötét korszaka helyezte őket.”

Az esemény pontos dátuma 1919. április 6. volt. Mielőtt – az akkor még Millenniumi Emlékműnek nevezett, – a magyarság ezeréves államiságának és nemzeti nagyságának elméket állító impozáns művet a bolsevik, illetve marxista-leninista „szellemi” alapokra építkező tanácsuralom jelképével, vörös drapériával bevonták volna, az összes Habsburg-királyszobrot leemelték eredeti helyükről. I. Ferenc József szobránál sajnálatos módon nem elégelték meg ennyivel a „hős proletárok”: darabokra zúzták. Később tettüket még azzal koronázták meg, hogy Gábriel arkangyal szobrát obeliszké alakították és elé a XIX. század egyik legdicstelenebb alakjának, Karl Marxnak 7 méteres gipszszobrát állították.

Az ellenforradalom győzelme után megkezdődött az emlékmű helyreállítása, az új Ferenc József-szobor megmintázását most Zala Györgyre, Mária Terézia királynő szobrának és a talapzatok alatt elhelyezett domborműveknek készítőjére bízták. Eredetileg öt Habsburg-házi uralkodó szobra volt elhelyezve a mai Hősök terén és mindegyik szoborhoz tartozott egy fontos történelmi eseményt ábrázoló dombormű is. I. Ferdinánddal Eger várának ostromát kapcsolták össze, melynek hős védője, Dobó István királyhű vitéz volt, aki bár egyszer megingott és részt vett egy összeesküvésben (amiért le is tartóztatták), utóbb visszatért a király hűségére. III. Károly szobrának talapzata alatt a nagyhírű zentai csata került megjelenítésre, melynél a dicső emlékezetű Savoyai Jenő herceg, a „zentai hős” vezette európai keresztény segédhadakkal egyesült császári haderő döntő csapást mért a török seregre. (A csata azonban nem III. Károly uralkodása alatt zajlott le, hanem még I. Lipót idején, 1697-ben.) Mária Teréziánál a vérüket és életüket felajánló magyar nemes urak jelente, II. Lipótnál a Szent Korona hazahozatala került megjelenítésre. I. Ferenc Józsefnél pedig az uralkodó 1867-es megkoronázása. (Érdekesség, hogy a Bocskay- és Bethlen-szobor, amelyek Ferenc József ajándékai voltak, felállításukig Köröndön voltak elhelyezve.)

Az ellenséges szovjet megszállás idején, miután a moszkovita „elvtársaknak” sikerült megkaparintaniuk a hatalmat, a királyszobrok sorsa az 1919-es országbeli ámokfutáshoz hasonlóan alakult, de most már - ráadásképpen - a hozzájuk kapcsolódó domborműveket sem kímélték, melyek mindegyikét elbontották. Még a világháborúban megsérült Ferenc József és Mária Terézia szobra, II. Lipóté pedig a bombatalálat következtében teljesen összezúzódott. A sérült és a még nagyjából épségben maradt szobrokat leemelték talapzatukról és ismeretlen helyre szállították, majd pedig helyükre Bocskay, Bethlen, Rákóczy, Thököly és Kossuth szobrait emelték, akiknek személye, úgy tűnik, sokkal inkább megfelelt az internacionalizmust oly bőszen hirdető rezsim szemléletének, mint a katolikus és többségében konzervatív, a forradalmi és szélsőbaloldali irányokkal szembenálló uralkodóház képviselői. (Megjegyezhető, hogy a XIX. században a feltétlen uralkodóhű Metternich herceg-kancellár testesítette meg a rend és hagyományos értékek védelmében és a baloldali – liberális – és szélsőbaloldali – kommunista-szocialista – ideológusok és forradalmárok ellenében munkálkodó államférfiút, olyannyira, hogy a szintén kiváló német Otto von Bismarck is őt tekintette példaképének és számtalanszor hivatkozott kijelentéseire, műveire. Állítólagos magyargyűlöletére, amely minden alapot nélkülöz, legyen elég annyi, hogy egyik felesége is magyar származású volt.)

A bánsági Karánsebesen 1906-ban felállított Ferenc József-szobor is egyazon sorsra jutott, mint a Hősök terén lévő: elbontották és helyére 1943-ban Dragalina román tábornok szobrát helyezték. A régi Ferenc József hidat 1946-ban a „felszabadítók” a szokott álságos retorikával „Szabadság híd”-nak nevezték el, Budapest egyik legszebb és központi tere, a Ferenc József tér pedig a „nagy” Roosevelt nevét viseli a megszállás óta. Az ún. rendszerváltás után jellemzően fel sem merült az eredeti elnevezések visszaállítása, a királyszobrok felújítására is csak újabban kezdtek némi figyelmet fordítani. Pedig Ferenc József uralkodói és jellembeli nagysága még 100 éve nem volt kérdéses a magukat jobboldalinak vagy konzervatívnak nevező, illetve tekintő politikusok, közéleti méltóságok és államférfiak előtt: gróf Tisza István, gróf Apponyi Albert, Csernoch János hercegprímás, ifj. gróf Andrássy Gyula, báró Fejérváry Géza, a neves konzervatív irodalomkritikus, Beöthy Zsolt, Tisza István közeli barátja, munkatársa és életrajzírója, Horánszky Lajos, Berzeviczy Albert, a későbbi kormányzó, Horthy Miklós, a kultuszminiszter Klebelsberg Kunó és az ellenforradalom tábori püspöke, Zadravecz István mind tisztelettel emlékeztek meg nagy királyunk alakjáról.

Visszatérve a Habsburg-királyszobrok sorsához, úgy tudjuk, jelenleg a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában vannak elhelyezve, restaurálásukra és újbóli szabadtéri felállításukra várva. Eddig Mária Terézia szobrának felújítása készült el, Zala György restaurált műve a Szépművészeti Múzeum előcsarnokában tekinthető meg.

Végszóként álljanak itt Berzeviczy Albert a bolsevizmus időszaka alatt írt naplójából vett sorai: »Ma [1919. április 6-án] a lapokban olvasván, hogy a kormány oltalma alatt a millenáris emlék szétszedése megkezdődött, kisétáltam a Városligetbe és meggyőződtem róla, hogy az összes Habsburg-házi királyok szobrait leemelik helyükről és elviszik; Ferenc Józsefnél azonban nem érték be ezzel, szobrát betű szerint darabokra zúzták.

Az érzelmi elvadulásnak alig képzelhető visszataszítóbb jele. Ez a tett elkövetőit bélyegzi meg, nem Ferenc Józsefet; ő semmivel sem szolgált rá arra, hogy a magyar nemzet az ő emlékén ilyen inzultust kövessen el. De nem is a magyar nemzet cselekedte ezt; akik ezt tették, azok lehetnek az Internacionálé tagjai, de hogy magyaroknak tekintessenek, arra igényt nem tarthatnak, sőt nem is akarnak tartani.«

2008. dec. 27.

Tisztán, tényszerűen, mást a Wikipédián - magyar monarchista szerkesztők kerestetnek!

Ami korábban a Larousse Enciklopédia volt világszerte, vagy éppen Magyarországon a Révai Nagylexikon, az, ma mindenkinek, szerte a világon a Wikipédia – információforrás, amelyből sokan tudást remélnek csiholni. Tegyük most egy kicsit félre – a nélkül, hogy vitatnánk igazságát – Weöres Sándor – Hamvas Béla közös mondását, mely szerint a teljes tudás adat nélküli és induljunk ki Molnár Tamás professzor úr intéséből, mely szerint a konzervatívok, jelesül mi monarchisták is, ott adjuk az ellenfélnek mindig a legnagyobb sanszot, hogy nem használjuk a kor eszközeit céljaink elérésére.

Most egy ilyen eszközről van szó; a Wikipédiáról.

Aki egy kicsit is szétnézett a Wikipédián az láthatta, hogy szívünknek kedves személyekről, eseményekről, mennyire egyoldalúak az ismertetők. Egyoldalúak? Hamisak és torzak. Vajon helyes-e például I. Ferenc Józsefről egy Illyés Gyula idézettel nyitni, amely fájlalja, hogy Petőfi Sándor helyett apostoli királyunk uralta a magyar történelmet a XIX. század végén? Vagy remek érzés Metternichről „magyargyűlölőként” olvasni? Esetleg folyamatosan a „királypuccsokat” szemlézni oldalakon keresztül? Tildy Zoltánt, vagy Nagy Ferencet nagy formátumú politikusnak beállítva szkrollozni a képernyőt? Mindenkit értek ilyen vagy olyan kellemetlen vagy éppen kellemes meglepetések a Wikin, elterjedtségét és ezzel párhuzamosan fontosságát azonban eszünkbe ne jusson vitatni! A Wikipédia elterjedtebb mint sokan sejtik, tapasztalják vagy éppen gondolják. Tudásformáló hatása a mai társadalomban, a médiában, hovatovább az oktatásban tagadhatatlan és nemcsak az online közegben. A intertextualitás torzulásait mindenki tudja. A quasi-ellenőrizettség tényével mindenki tisztában van. Mégis, mindenki használja, nézi, idézi, olvassa, keresi. Jelenleg egyszerűen ez a helyzet. Lehet szűrt verziót csinálni, de minek? Azt kell megváltoztatni, ami van.

Egy „Magyar Monarchista Wikipédia Kör” szervezünk ezért, amely tagjai rendszeresen figyelnék és újraírnák, néhány fontosabb személy, esemény szócikkét a Wikipédián, feltüntetve azokat a tényszerűen bizonyítható adatokat is, amelyekkel általában a többség nincsen tisztában, azonban sok szempontból az igazabb megítélésük mellett szólhat. Mindenkire szükség van, aki egy kicsit is elkötelezett, aki egy kicsit is ért hozzá, akinek egy kicsit is bántja a szemét a torzítások vagy éppen hiányok hosszú sora a világhálón. Vannak már most önként jelentkezők, de hisszük, hogy még többen vannak azok, akik csak gondoltak erre még. Ne kommentek, magánposztok, meg chatelések, privát e-mailek hosszú sorában osszuk egymást, vagy éppen másokat, akiket meg akarunk győzni az igazunkról! Ott kell kifejteni a hatást, ahol a legnagyobb a baj és a tömegekhez ugyanannyi fáradtsággal eljuthatunk. Irány a Wikipédia! Nagy burgying, szükség van jó kertészekre. Akit érdekel a dolog jelentkezzen most a szokásos címünkön (lásd oldalt), rövid bemutatkozással, ahol jelzi ki ő és mihez is ért. Ezután továbbítjuk a többi önkénteshez, hogy közösen végezzék a munkát, az elért eredményekről meg a jövőben igyekszünk tájékoztatni minden olvasót.

2008. dec. 24.

Puer natus in Bethlehem.


"Mialatt mély csend borult mindenre és az éjszaka sietős útja közepén tartott, Mindenható Urunk királyi trónjáról eljött közénk, alleluja."

(vesperás antifóna)

"Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tesz róla, és hirdeti: ,,Ő az, akiről ezt mondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.'' Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki." Jn 1,1-18

--------------------------

Áldott Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónak, Barátnak, Szerzőnek, Segítőnek és Ellenfélnek. A Megszületett Megváltónk békéjét és kegyelmét hozza el nekünk idén is a Karácsony és a reményt tartsa meg bennünk továbbra is mindabban, ami igaz.

2008. dec. 22.

Szöveg, kép és mementó (olvasói levél).





Tisztelt Monarchista Gondolatok!
Tisztelt monarchisták!


Ezeket a fényképeket Budapest, XIV. kerületében, az Amerikai út Kacsóh
Pongrác és Erzsébet királyné útja közötti szakaszán készítettem.

A képeken a föld alá lefektetett telefonkábel (ma már kábeltévé és
internet is) szerelőaknájának fedele látható, amelyen a következő
felirat szerepel: Magyar Királyi Távbeszélő Hálózat.
Sajnos esős időben készültek a felvételek, de remélem, hogy így is jók lesznek.

Ezen a szakaszon egyébként három ilyen feliratozású telefonakna található, és a közeli Nagy Lajos király útján is vannak hasonlók, de arról sajnos - minden bizonnyal az elvtársi időkben - lekaparták a feliratot. Az Amerikai út ezen szakaszától nagyjából 300 méterre
található az Erzsébet királyné út 11., az a ház, amelyben Hamvas Béla
1945. és 1968. között élt.

Az egyik képet - amelyen a Matáv által épített aknafedőt lehet látni - csak összehasonlításképpen küldtem el, hogy szemléltessük azt, hogy még a sokadlagos szempontú tárgyi-technikai környezet terén is mennyivel jobb minőségűek a talán már 80-90 éve épült infrastrukturális berendezések, mint az elmúlt évtizedekben a Posta, Matáv, stb. által készítettek.

Emelett boldog, békés Karácsonyt és reményteljes Új Esztendőt kívánok a blog szerzőinek és olvasóinak egyaránt!

Várjuk a királyt!

Üdvözlettel: Stalker

---

Ezzel a különös, de nagyon is szimbolikus karácsonyi jókívánsággal szeretnénk mindenkit egy kicsit spanolni még a Szenteste előtt, persze már akinek erre szüksége van. Stalkernek köszönjük a rendhagyó levelet, amely kapásból érdemes volt egy röpke posztra és neki is hasonló jókat kívánunk, ébersége pedig ne hagyja cserben soha a jövőben.

2008. dec. 18.

Az Árpád-vérű Habsburgok.

Írta: Ft. Pezenhoffer Antal.

Úgy látszik, se Gelsei Bíró, se Baráthosi Balogh nem tudták, hogy az a Habsburg Rudolf, akit ők olyan ádáz gyűlölettel árasztanak el, hogy vele kapcsolat­ban még a napot is letagadják az égről s még a hófe­hérre is hidegvérrel fogják rá, hogy fekete; akit annak ellenére, hogy az egész világtörténelem egyik legáltalánosabban tisztelt alakja, megtesznek egy visszataszító erkölcsi szörnynek, a mi Árpád apánk egyenes leszármazottja volt, mégpedig többszörösen is, tehát éppen olyan jogon hívhatnánk Árpád-Rudolfnak is, mint ahogyan Ferenc Józsefet vagy a mai Ottót Habsburgnak mondjuk és tartjuk. Mert igaz ugyan, hogy Habsburg Rudolf Árpádtól csak leány­ágon származik, de hiszen Ferenc József és Ottó is csak leányágon származik a Habsburgoktól, fiágon Lothringen mindkettő.

A Habsburg-Lothringen-eket csak azért hívjuk Habs­burgoknak, nem Lothringeneknek, mert a Habsburg nevet sokkal fontosabbnak tartjuk a Lothringen névnél. Viszont Habsburg Rudolf azért lett Habsburg Rudolf, nem pedig Árpád-Rudolf, mert a világtörténelem fontosabnak tartotta benne a Habsburg leszármazást, mint az árpádit. Mi magyarok azonban természetesen az el­lenkező véleményen vagyunk, nekünk az Árpád sokkal fon­tosabb, mint a Habsburg, s így épp olyan címen nevez­hetnénk Árpád-Rudolfnak, mint amilyen jogcímen Má­ria-Terézia után is még mindig Habsburgokról beszélünk, nem pedig Lothringenekről.

A jó Gelsei Bíró- és Baráthosi Balogh-féle kálvinista kurucok tehát rövidlátásukban valójában Árpád ivadékát borították el a gyűlölet és rágalom szen-nyes hullámaival, íme a bizonyíték! (Egymás alá írom a nemzedékeket. Az alul levő mindig gyer­mekét jelenti a felette lévőnek. Ha az utódlás leányági, a leány után (mellette, nem alatta) közlöm a férjét is és aztán alattuk mindkettőjük utódját):


1. Árpád

2. Zoltán

3. Taksony

4. Mihály

5. Vászoly

6. I. Béla

7. Árpádházi Zsófia (+l095) második férje Billung Magnusz szász herceg

8. Billung Wulfhild (+ 1126), férje Welf Fekete Henrik, bajor herceg

9. Welf Wulfhield, bajor hercegnő, férje Pfullendorf II. Rudolf

10. Pfullendorf Ida, férje Habsburg III. Albrecht (+ 1199)

11. Habsburg III. Rudolf (+l232)

12. Habsburg IV. Albrecht (+1240)

13. Habsburg I. Rudolf, német király (+1291)


Erre persze a Gelsei Bírók és Baráthosi Baloghok olthatatlan gyűlölete azt mondja, hogy Habsburg Rudolfot Ár­pádtól 13 nemzedék választja el, s azóta annyi undok Billung, Welf, Pfullendorf és Habsburg vér került beléje, hogy az Árpád vér már semmi szerepet se játszhatott egyéni­ségében.

Nem egészen így van, feleljük. I. Bélát 6 nemzedék választja el Árpádtól, viszont őt mégis tiszta magyarnak [értsd: Turulnak - a szerk.] tartjuk. Magyarság szempont­jából tehát Rudolfot I. Bélá­tól kell számítani, nem pedig Árpádtól, ez pedig csak hét nemzedék. Azonban - sajnos - ez is épen elég a magyar vér elhomályosítására. Nézzük csak:

Mivel magának I. Bélának felesége is idegen volt, (Rixa, lengyel hercegnő), lánya, Zsófia már csak 50%-ban volt magyar. Ennek lánya már a Billung, csak 25%-ban, ennek lánya, a Welf, már csak 12.5%-ban; ennek lánya a Pfullendorf már csak 6.25%-ban, ennek fia, a Habsburg már csak 3.125%-ban, ennek fia a második Habsburg, csak 1.56%-ban, végül Rudolf, a harmadik Habsburg már csak 0.78%-ban volt magyar [Turul] vérű, tehát még 1%-ban sem.

Ne felejtsük el azonban, hogy a Mendel-féle fajta­keveredési és átöröklési törvények szerint vannak átütő [domináns] fajták, és vannak nem átütők [recesszív], s az átütők egészen elnyomják és háttér­be szorítják a nem átütőket. Márpedig - mondom különösen az eziránt rendkívül fogékony Gelsei Bíróknak és Baráthosi Baloghoknak - talán azon csak nem lehet vitatkozni, hogy ha a dicső Árpádvér kerül össze holmi idétlen Billung, sőt - Uram bocsá! - Pfullendorf és a különösen nyomorult és idétlen Habsburg-vérrel, akkor közülük melyik az átütő!?

Örök szégyen is volna ránk, ha dicső Árpád apánk csírasejtjei, ha útjukba kerülnek, nem tudná­nak azonnal megölni, vagy legalábbis közömbösí­teni holmi hitvány sváb géneket és kromoszómákat. Világos tehát, hogy az eredmény nem lehet csak 0.78% Árpád javára. Igaz, hogy - mint láttuk -Árpád ez ősmagyar és kuruc tisztelői - legalább a gonoszságot illetőleg - a Habsburg csírasejteknek is egészen rendkívüli erőt tulajdonítanak, mert hiszen szerintük ebben a családban az átöröklésnek és atavizmusnak egész különleges és a történelemben pél­dátlanul álló, megdöbbentő esetével van dolgunk. Azonban, feleljük, ha a mi dicső Árpád apánk csírasejtjeivel kerülnek össze, akkor mégiscsak vitán felül áll, hogy az Árpádéi lesznek a győztesek, azaz az átütök.

Ámde nemcsak Árpád apánk tisztelői számára van ilyen meggyőző érvünk. Meg tudjuk védeni iga­zunkat azok előtt is, akik egész normálisak, s így se a Habsburg-, se az Árpád-vérnek nem tulajdoníta­nak semmi babonás erőt, s így egyiket se részesítik különleges elbánásban. Rá kell ugyanis mutatnunk, hogy Kun Lászlót, az Árpád-házi magyar királyt éppoly hosszú nemzedékek választják el Árpádtól, mint Habsburg Rudolfot; főképen pedig, hogy ben­ne az Árpád-vért éppúgy elnyomták már az idegen beütések, mint Habsburg Rudolfban. I. Béla óta ugyanis egy Árpád-házi királyunk se volt, aki ne ide­gen anyától született volna. Lássuk csak:


1. Árpád

2. Zoltán

3. Taksony

4. Mihály

5. Vászoly

6. I. Béla (+1063), neje Rixa, lengyel hercegnő

7. I. Géza (+1077), neje Szynadenosz Theodul görög úr leánya, magyar vére 50%.

8. Álmos herceg (+1129), neje Predszlava, orosz hercegnő, magyar vérű 25%-ban.

9. Vak (II.) Béla (+1141), neje Ilona, szerb herceg­nő, magyar vérű 12.5%-ban.

10. II. Géza (+1162), neje Fruzsina, orosz herceg­nő, magyar vérű 6.25%-ban.

11. III. Béla (+1196), neje Chatillon Ágnes Anna, magyar vérű 3.125%-ban.

12. II. Endre (+1235), neje a németsége miatt meggyilkolt meráni Gertrud, - 1.56%.

13. IV. Béla (+1270), neje Laszkarisz Mária, nikaiai

császárleány - 0.78%.

14. V. István (+1272), neje egy Erzsébet nevű kun lány - 0.39%.

15. IV. (Kun) László (+1290), neje Izabella Erzsébet nápolyi királyleány

16. Utód nincs.


Látjuk tehát, hogy Kun László még két nemze­dékkel messzebb esett Árpádtól, mint Habsburg Rudolf, s ami a fő, egy cseppet sem maradt benne az Árpádvérnek több nyoma, mint Habsburg Rudolfban. . . Kun Lászlónak már az apjában is csak fele annyi magyar [turul] vér volt, mint Habsburg Rudolfban. A „német" Habsburg Rudolf „német" apjában még négyszer annyi magyar vér volt, mint a „magyar" Kun László „magyar" apjában, s ha any­ját, a kun leányt is idegennek vesszük, (pedig az, mert az akkori kunokon nem lehet a mostani, rég megmagyarosodott és a magyarságban elvegyült ku­nokat érteni) akkor Kun László már csak a 0.19 %-bán volt magyar Habsburg Rudolf 0.78 %-ban ma­gyar vérségével szemben.

Mihály Gézának volt az öccse, tehát Szent István nagybátyja volt. Neki két fia volt: Vászoly és Szár László. Mihálynak a felesége valószínűleg Piast Adél volt, tehát szintén idegen (szláv). Régebben azt tar­tották, hogy Endre, Béla és Levente nem Vászoly, hanem Szár László gyerekei voltak s még Vászoly­nak felesége, illetőleg ágyasa (Szilágyi, I. 304.1.) egy Tatun nemzetségbeli, tehát magyar lány volt, addig Szár László felesége Rurik Premiszlava, kijevi her­cegnő, tehát szintén idegen volt. Mi fenti számítá­sunkban Bélát nem Szár Lászlótól, hanem Vászoly­tól, tehát magyar anyától származtattuk, s nagyapjá­nak, Mihálynak a feleségét is magyarnak vettük, így jött ki az utolsó Árpád, III. Endre részére (akiben kun vér nincs, mert nem V. István leszármazottja, hanem II. Endréé, de annak nem első feleségétől, meráni Gertrudtól, hanem a harmadiktól, Beatrix, estei őrgrófnőtől, tehát szintén idegentől), de ezek­nek nem fia, hanem unokája volt (0.39 % magyar vér.) Ha Mihály feleségét is idegennek vesszük és L Bélát nem Vászolytól, hanem Szár Lászlótól szár­maztatjuk, akkor az utolsó Árpád részére csak 0.09 %, tehát még egy ezrelék Árpád vér se jut. Eszerint tehát Habsburgi Rudolfban mind Árpádvér, mind általában magyar vér tízszer annyi volt, mint III. Endrében, az utolsó Árpádházi királyban, de a legrosszabb esetben is kétszer annyi!

Mindezekhez joggal hozzátehetjük még azt is, hogy a női ágon való leszármazás (tehát Habsburgi Rudolf Árpádtól származása is) sokkal biztosabb, mint a fiágon való (tehát a mi Árpád-házi királya­inké; például III. Endréét nem is hitték el sokan). De ha egyforma bizonyos volna is, az anyjától akkor is sokkal többet örököl az ember, mint az apjától, hiszen a teste lényegében az anyjától való, nem is szólva a közmondásos „anyatejről", mit magába szív, az „altatódalról", melyet szintén nem apjától hall s a legmaradandóbb nyomokat hagyó gyerek­kori neveléstől, melyet szintén nem az apa ad. A mi Árpád-házi királyainkban ez mind, mind idegen volt.

Gelsei Bíró Zoltánék tehát végzetesen tévednek, mikor Kun Lászlót annyira magyarnak, s vele szem­ben Habsburg Rudolfot annyira idegennek gondol­ják. Azt a hitványságot, mely oly kora sírba vitte, s azt a gyávaságot, mely a morvamezei diadalt is csak távolról nézette vele, bizonyára nem Árpádtól, hanem a sok szláv meg görög ősanyától örökölte, viszont Habsburg Rudolfot meg hátha Árpád apánk benne lüktető vére ültette még 72 éves korában is és még utolsó napjaiban is lóra s tartatta vele magára szégyennek még azt is, hogy örök nyugovóhelyére mások vigyék oda, ne pedig lóháton vágtasson oda ő maga!

Még jobban elámulnak azonban Gelsei Bíróék akkor, ha közöljük velük, hogy az a hölgy, Zollern (Hohenzollern) - Hohenberg Gertrud (+1281), aki Habsburgi Rudolf első felesége volt, s akitől összes gyermekei születtek, szintén Árpád egyenes ivadéka volt, s így Habsburgi Rudolf gyermekei még nála is jobban, apai és anyai ágon egyaránt, Árpád ivadékai voltak.

Lássuk hát Habsburg Rudolf feleségének, a Habsburgok ősanyjának leszármazását:


1. Árpád

2. Zoltán

3. Taksony

4. Mihály

5. Vászoly

6. I. Béla

7. Árpád-házi Zsófia, második férje Billung Magnusz szász herceg.

8. Billung Wulfhild, férje Pfullendorf II. Rudolf.

9. Pfullendorf Erzsébet, férje Tübingeni I. Hugó.

10. Tübingeni I. Rudolf (+1219).

11. Tübingeni II. Rudolf (+1247).

12. Tübingen-Horb Matild palotagrófnő, férje Zollern-Hohenberg III. Richárd.

13. Zollern-Hohenberg Gertrud, férje Habsburg I. Rudolf (+1291).


Az összes ma élő Habsburgok nem csak Habsburg Rudolf dédanyjától, Pfullendorfi Idától, hanem feleségétől, Hohenberg Gertrudtól is származnak. Mindkét nő külön-külön Árpád-ivadék.

(Az itteni közlése Pezenhoffer atya eme alapvető írásának, egy erős kapcsolódás konzervatív bajtársainkhoz - nem érezzük túlzásnak ezt a kifejezést - illetve annak tapasztalata, hogy a történelmi tényeket semmibe véve, hányan beszélnek még mindig olyan ostobaságokat, hogy "nemzeti király", illetve "idegen király", pláne "Habsburg-seggnyalás". A király mindig, minden esetben nemzet(ek)feletti személy, ez biztosítja az egyensúly szerepét - többek között - a nemzete számára. E mellett nem árt történelmi tényekkel is igazolni, hogy a magyar etnikumú Turul-, vagy Árpád-házhoz milyen és mennyire köze van a Habsburgoknak, vérségi alapon.)

2008. dec. 15.

"Miért, ki olvas ma régi magyar konzervatívokat?"

A kérdést egy ismerősöm tette fel nekem, nem kevés arroganciával és pökhendiséggel végső érvként, arra, hogy miért inkább külföldre kell figyelnünk jelenleg és nem belföldre, amennyiben konzervatív gondolkodókat akarunk olvasni 2008-ban. Meghökkentem, mert a válasza jogos, volt ugyan, de talán nem minden részében korrekt. A súly eltolása azonban mindenképpen bántó. Magyarországon 1945 után szépen lassan (vagy inkább gyorsan?) megtört ez a hosszú, organikusan egymásra építkező politikai hagyományunk is. A királyság alászállása ezt is magával hozta.

Nem olvasunk ma régi magyar konzervatívokat, főleg nem azokat, amelyekből táplálkoznunk kellene, amelyekhez - is - viszonyítani kellene álláspontunkat, rendezni a helyzetünket, gondolatainkat. Ahova visszatérhetnénk egy kicsit, akikre hivatkozhatnánk, akikre mutogathatnánk, akik mögé bújhatnánk még, mert gyengék vagyunk és mert nem tudjuk honnan és hogyan vegyük fel a vonalat. Akikről klubokat, alapítványokat, szövetségeket, mozgalmakat, hovatovább borozókat, vagy éppen sörözőket, tea-, és kávéházakat neveznénk - mások helyett. Szükség van olyan gránitlépcsőkre akikre ráléphetnénk, mert fel akarunk emelkedni. De őszintén szólva, nem ismerjük a gondolataikat nagyobbrészt. vagy kisebbrészt sem. Magával ragadnak életfolyamuk egyes epizódjai, régi fényképeik, metszeteik, de nem ismerjük őket. Vannak persze, akik ismerik. Olyanok, akik ebből szakdolgoznak mondjuk, olyanok, akik fanatikusok, bibliofilek, esetleg extrémek, vagy éppen csak szcienti(fi)sták.

Mindegy.

A lényegen ez nem változtat; a lényeg ugyanis az, hogy ezek a szerzők el vannak dugva. előlünk jelenleg Nyelvük legtöbbször régies, reflexióik, alapvetéseik legjobb esetben is több évtizedes kötetekben hevernek az OSZK-ban, vagy éppen politológiai-, és vagy történelmi szöveggyüjteményekben lehet olvasni. Vagy ott sem. Egy ismerős azonban kimásolta, kölcsönbe adja, hogy elolvassuk. Egy kezemen meg tudom számolni hányan. Utána azonban felhördülünk.

Gróf Dessewffy Aurél, gróf Mailáth Görgy, gróf Apponyi György, gróf Szécseny Antal, gróf Zichy Nándor, Simor János püspök, Szögyén-Marich László, Gróf Cziráky János (és még sokan e családból), báró Fiáth Ferenc. Zöld hajtás nélküli vaskos gyökerek a földben.

Ezen az állapoton szeretnénk azonban változtani a jövőben egy kicsit. Annyit szeretnék kérni, hogy vegyük a fáradtságot! És ebben mi is segíteni akarunk, hogy ne legyen ez igazi fáradtság. Nem mindenki megy fel az OSZK-ba. Nem azért, mert lusta, hanem mondjuk mert nincsen ideje. Nem mindenkinek van csendes őrült bibliofil ismerőse sem. Az irányjelzőket szeretnénk eltekerni egy kicsit, ami nem hátra mutat - minden rosszhiszemű találgatás ellenére. Az irány mindig előre van, nem vissza. De szükségünk van saját irányjelzőinkre.

2008. dec. 12.

A konzervatív ember (*).

Írta: Titus Burckhardt.

Ha a szó politikai mellékjelentéseit figyelmen kívül hagyjuk, akkor az az ember konzervatív, aki valamit meg akar őrizni. Hogy dönthessünk a konzervatív magatartás helyes vagy helytelen voltáról, elég azt végiggondolnunk, hogy mi az, amit meg akar őrizni. Ha azok a társadalmi szokások, amelyeket támogat, összhangban vannak az ember legfőbb céljaival és megegyeznek legmélyebb szükségleteivel, akkor azok miért ne lehetnének ugyanolyan jók - ha nem jobbak -, mint bármely újdonság, ami az idők során keletkezhet. Az lenne a helyes, ha így gondolkodnánk, de a ma embere messze került ettől a mentalitástól. Ha nem is tagadja meg automatikusan a múltat, nem is a technikai fejlődéstől vár minden jót, általában előítéleteket táplál minden konzervatív magatartással szemben, mivel - akár öntudatlanul - befolyásolja az a materialista nézet, hogy a „konzerválás" ellentétben áll az állandóan változó élettel, s ezért tespedéshez vezet.

A technikai fejlődéssel lépést nem tartó közösségek nélkülözése úgy tűnik, mintha megerősítené ezt a véleményt, de sokan nem veszik észre, hogy ez inkább ösztönzés a további fejlődésre, mintsem valódi magyarázat. Az a modern dogma, amely szerint mindennek változnia kell, igyekszik maga alá gyűrni az embert. Még azok is, akik magukat hívő keresztényeknek tartják, hangosan hirdetik, hogy az ember a változás szükségszerűségében él, és nemcsak hogy a környezet által befolyásolt érzések és a gondolkozás, hanem az ember legbelsőbb lénye is elkerülhetetlenül változik. Az emberről azt állítják, hogy mind értelmileg, mind szellemileg egyre felsőbbrendűbbé válik, következésképpen a huszadik századi emberre úgy tekintenek, mint aki alapvetően különbözik a korábbi idők emberétől.

Az e véleményen lévők, nem veszik figyelembe azt a minden vallás által kinyilatkoztatott igazságot, hogy az ember; attól ember, hogy van benne egy olyan szellemi középpont, amely nincs alárendelve a dolgok áramlásának. E középpont nélkül, amely az ember ítéletalkotó képességének a forrása - és amit az igazságérzetet működtető szellemi erőnek nevezhetünk -, még a környező világban zajló változásokat sem tudnánk felismerni, mivel - ahogy Arisztotelész mondta - azok, akik azt állítják, hogy minden, ideértve az igazságot is, állandóan változik, ellentmondanak önmaguknak: ha minden változik, akkor milyen alapon gondolják, hogy megfogalmazhatnak bármily érvényes állítást, vagy kijelentést?

Szükséges-e megjegyezni, hogy az ember szellemi középpontja több, mint az ösztönöknek és benyomásoknak alávetett psziché, több, mint a racionális gondolkozás? Létezik az emberben valami, ami őt az örökkévalóhoz fűzi, és ez pontosan ott található, ahol „az Igazi Fény, amely megvilágosít minden e világrajövő embert" (János 1,9), megérinti a pszichikai és fizikai képességek szintjét.

Ha ezt a megváltoztathatatlan lényeget - csakúgy, mint a kör kiterjedés nélküli középpontját - nem is lehet közvetlenül megragadni az emberben, a hozzá vezető utakat azért ismerhetjük: olyanok, mint azok a sugarak, amelyek a kör középpontja felé futnak. Ezek az utak jelentik a maradandó elemet minden szellemi hagyományban, ezek szolgálnak útmutatóként a cselekvéshez; valamint azokhoz a társadalmi szokásokhoz, amelyek a középpont felé irányulnak, ezek az utak képezik valódi alapját minden igazi konzervatív magatartásnak. Mert a társadalmi formák megőrzésének kívánsága mögött csak akkor van értelem - a formák csak akkor lehetnek tartósak -, ha az emberi valóság időtlen középpontján alapulnak.

Egy olyan kultúrában - amely szakrális eredetének köszönhetően a szellemi középpont és ezáltal az örökkévaló felé irányul - a konzervatív beállítottság értéke, egyáltalán a konzervatív beállítottság nem válhat kérdésessé, hiszen magának a „konzervatív"-nak a fogalma sem létezik. Egy keresztény társadalomban az ember - többé-kevésbé tudatosan és önszántából - keresztény, egy iszlám társadalomban muszlim, egy buddhista társadalomban buddhista és így tovább. Máskülönben nem tartozik az adott közösséghez, nem is része annak, kívülálló, esetleg titokban ellenséges is lehet vele szemben.

Egy ilyen kultúra abból a szellemi erőből táplálkozik, amely a legmagasabbtól a legalacsonyabbig mindenre rányomja bélyegét, és ebben nyilvánul meg valódi alkotókészsége. Ugyanakkor szüksége van olyan megőrző erőkre, amelyek nélkül a társadalmi formák rövid időn belül eltűnnének. Az a helyes, ha egy ilyen társadalom összetartó és egységes hitében, hűséges hagyományaihoz, egy konzerváló vagy konzervatív beállítottsághoz, mivel ezen tulajdonságok kölcsönösen feltételezik egymást.

A konzervatív magatartás csak akkor válik kérdésessé, amikor a társadalom rendjét - akárcsak a modern Európában - már nem az örökkévaló határozza meg. Ilyenkor minden esetben fölmerül a kérdés, hogy a valaha mindent magában foglaló rendnek milyen töredékei vagy emlékei érdemesek a megőrzésre. A társadalom minden egyes állapotában (és ma az egyik állapot a másikat egyre gyorsuló ütemben követi) az eredeti minták tükröződnek valamilyen módon. Még ha a korábbi szerkezetet le is rombolják, bizonyos részek akkor is érvényben maradnak, és minden egyes múlttal történt szakítás után egy új egyensúlyi helyzet alakul ki, bármennyire torz és bizonytalan is az. Bizonyos központi értékek visszavonhatatlanul elvesznek, míg mások, amelyek korábban sokkalta kisebb jelentőségűek voltak, előtérbe kerülnek. Annak érdekében, nehogy ezek az értékek is elvesszenek, talán jobb lenne megőrizni a meglévő egyensúlyt, mintsem kockára tenni azt egy - a teljes megújítását célzó - bizonytalan kísérletben.

E választási lehetőséggel együtt maga a „konzervatív" kifejezés is megjelent (Európában először a napóleoni háborúk idején vált általánossá), s ezt a fogalmat azóta is megterheli a dilemma, ami ebben a választásban rejlik. Minden konzervatív embert azzal gyanúsítanak, hogy csak saját társadalmi előjogait - bármily csekélyek lehetnek is azok - kívánja megőrizni. Így az a kérdés, hogy a megőrizni kívánt dolog érdemes-e megőrzésre, válasz nélkül marad. De miért ne eshetnének egybe egyes csoportok személyes előnyei az igazságossággal?

Azt, hogy az ember értelme nem fejlődik kellőképpen, ha megfelelő külső hatások hiányoznak, a mai átlagos ember gondolkozása bizonyítja. Nagyon kevesen tudják elképzelni - általában csak azok, akik fiatalkorukban még tapasztalhatták a „régi rend" maradványait, vagy azok, akiknek sikerült meglátogatniuk egy még tradicionális keleti kultúrát -, hogy milyen harmóniát és belső békét képes teremteni nem csupán az uralkodó, hanem a dolgozó osztályok számára is egy olyan társadalmi rend, amely az ember természetes hivatása és szellemi funkciói szerint tagolódik.

Bármennyire igazságos is egy társadalom egészét tekintve, mindig lesznek elégedetlenek, de biztos jele van annak, hogy a fennálló rend képes-e boldogságot nyújtani a többségnek: ez a jel benne foglaltatik minden olyan dologban, amit nem valami anyagi célból, hanem örömmel és odaadással készítettek. Egy olyan kultúra, ahol a művészetek egy külön erre a célra kiművelt csoport kizárólagos tulajdonát képezik, és így nincs többé népművészet vagy egy egyetemes művészeti nyelv, nem felel meg ennek a szempontnak.

A munka külső jutalma az általa megszerzett anyagi javakban található, de van belső jutalma is: arra figyelmezteti az embert, hogy a természet és az Isten által mi is ő lényegét tekintve, és ebből a szempontból nem mindig a legsikeresebb foglalkozások a legboldogabbak. A földet művelni, az esőért imádkozni, a megmunkálatlan anyagból valami értelmeset alkotni, emberek szükségleteit mások feleslegével pótolni, uralkodni (készen arra, hogy alattvalóiért akár életét áldozza), az igazságot tanítani: az ilyen hivatások kiváltságossága „felülről" és belülről jön. Fel lehet tenni a kérdést, hogy a „fejlődés" során ezen elhivatottak száma emelkedett-e vagy csökkent.

Az ember megtalálta saját feladatát - mondanák sokan ma -, amikor munkásként gépeket irányít. De az ember igazi feladata az, hogy imádkozzon és áldjon, küzdjön és uralkodjon, teremtsen és építsen, vessen és arasson, vezessen és engedelmeskedjen: mindezek elválaszthatatlanok az embertől.

Amikor ma egy bizonyos városi réteg azt követeli a papjától, hogy vesse le hivatásának külső jeleit és - amennyire csak lehetséges - éljen úgy, mint a többi ember, csak azt bizonyítja, hogy ezek a csoportok már nem tudják, mi is az ember valójában. Pedig a papot mint embert megérteni annak a felismerését jelenti, hogy a papi méltóság végteleniil közelebb van az eredeti emberi természethez, mint a „hétköznapi" ember szerepe. Minden istenközpontú kultúra ismeri a társadalmi osztályoknak (vagy kasztoknak) egy többé-kevésbé nyilvánvaló hierarchiáját. Ez nem azt jelenti, hogy az embert egy olyan résznek tekinti, akinek az önmegvalósulása csak a nép egészének tagjaként képzelhető el. Éppen ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy az emberi természet túl gazdag ahhoz, hogy mindenki minden pillanatban képes legyen összes lehetőségének változatait megvalósítani. A tökéletes ember nem ezeknek a változatoknak a végösszege, hanem olyas valaki, aki rendeltetésének lényegét birtokolja. Ha a hierarchia szerint felépült társadalmak képesek voltak önmagukat évezredekig életben tartani, akkor ez nem az emberek passzivitása vagy az uralkodók hatalma miatt volt, hanem azért, mert egy ilyen társadalmi rend megfelelt az ember eredendő természetének.

Létezik egy széles körben elterjedt tévedés, miszerint a polgárság egy - természeténél fogva - konzervatív osztály. Ez az osztály eredetileg egyet jelentett a városi kultúrával, ahonnan az elmúlt ötszáz év forradalmai indultak. A polgárság - különösen a francia forradalom után - valóban konzervatív szerepet játszott, és időnként el is fogadott néhány arisztokratikus eszmét, de közben kiüresítette és fokozatosan meghamisította azokat. A polgárság tagjai között mindig akadtak olyanok, akik értelmi megfontolások miatt voltak konzervatívak, de ők kezdettől fogva kisebbséget képeztek. A parasztok általában konzervatívoknak mondhatók, mert úgymond tapasztalatból tudják - vajon hányan tudják még közülük? -, hogy létük megszámlálhatatlan egymással összefüggő erő önmagát folytonosan megújító egyensúlyától függ, és az ember nem változtathatja meg eme egyensúlyi állapot bármely részét anélkül, hogy a többire hatást ne gyakorolna. Ha megváltoztatjuk a patak útvonalát, akkor az egész terület növényvilága megváltozik; ha kiírtunk egy állatfajt, akkor egy másik fog túlságosan elszaporodni. A parasztok nem hisznek abban, hogy valaha is lehetséges lesz esőt vagy napsütést előállítani akaratunk szerint.

Téves lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy a konzervatív magatartás mindenek fölött a mozdulatlansággal és az ember földhözkötöttségével lenne egyenlő, mivel már többen bebizonyították, hogy egy emberi közösség sem olyan konzervatív, mint a nomádok. Állandó vándorlásaik alatt a nomádok gondot fordítanak arra, hogy megőrizzék nyelvüket és szokásaikat, tudatosan ellenállva az idő eróziójának - konzervatív embernek lenni nem jelent egyet a tétlenséggel.

A konzervativitás alapvetően arisztokratikus tulajdonság, ebből a szempontból a nomádok sokban hasonlítanak a nemesekre, vagy pontosabban a harcosok kasztjából származó nemesség és a nomádság természetszerűleg hasonló. Ugyanakkor annak a nemességnek a lényege, amelyet még nem rontott meg az udvar vagy a városi élet, hanem még mindig a földhöz kötődik, a parasztságéhoz hasonlít. Viszont a nemesség a hagyomány és a műveltség által tudatában van a természet és a lélek erői egységének, s egy olyan felsőbbrendűséggel rendelkezik, amelyet aligha lehet elsajátítani másfajta úton; és bárkinek, aki tudatában van valódi felsőbbrendűségének, joga van kitartani mellette, csakúgy, mint bármely művészet mesterének joga van előnyben részesíteni saját ítéletét a hozzá nem értőével szemben.

Be kell látni, hogy az arisztokrácia hatalma mind természetes, mind erkölcsi állapotán nyugszik: a természetes állapot azt jelenti, hogy ugyanazon törzsön vagy családon belül bizonyos minőségek és képességek öröklődnek, az erkölcsi állapot pedig a „noblesse oblige" tartalmával egyenértékű: minél magasabb társadalmi osztály tagja valaki - és ennek megfelelően minél több kiváltsággal rendelkezik -, annál nagyobb a felelősség és kötelesség terhe. Minél kisebb a rang, annál kevesebb a hatalom és a kötelesség; a társadalom legalján pedig a tényleges erkölcsi felelősség nélküli passzív emberek helyezkednek el.

Ha a dolgok állapota nem mindig tökéletes, ez nem elsősorban az öröklődés természetes állapota miatt van, mivel a öröklődés meghatározatlan ideig képes biztosítani egy „kaszt" homogén természetét. Ami kérdésesebb, az annak az erkölcsi törvénynek a betartása, ami a jogok és kötelességek igazságos kombinációját követeli meg. Nincs olyan társadalmi rendszer, amely kizárná a hatalommal való visszaélés lehetőségét, és ha létezne is ilyen, akkor az nem lenne emberi, mert az ember csak akkor lehet ember, ha egyszerre engedelmeskedik egy szellemi és egy természetes törvénynek. Az örökölt hatalommal való visszaélés ténye tehát még nem érv a nemesség szükségessége ellen. Éppen ellenkezőleg: annak a néhány embernek a példája, akik, miután megfosztották őket örökölt kiváltságaiktól, de nem tagadták meg hagyományos felelősségüket, bizonyság az arisztokrácia erkölcsi hivatása mellett.

Amikor sok országban az arisztokrácia elbukott saját önkényessége miatt, ez elsősorban nem azért volt, mert önkényesen bánt az alsóbb néposztályokkal, hanem azért, mert egy olyan magasabb vallási törvénnyel szemben foglalt el önkényes pozíciót, amely felruházta az uralkodáshoz szükséges erkölcsi alappal, és kegyelme által megszabta az erősek jogának határait.

A társadalom hierarchikus rendjének bukása után, ami szinte valamennyi tradicionális forma bukását is jelentette, a tudatosan konzervatív ember mintegy légüres térben él. Egyedül van egy olyan világban, amely láthatatlanul rabságban tartja az embereket, de közben azzal kérkedik, hogy szabad; és mindent elnyomó uniformizmusa közben azt hirdeti magáról, hogy lehetőségekben gazdag. Azt harsogják fülébe, hogy az emberiség fokozatosan egyre magasabb szinteket ér el, hogy az emberi természet sok millió éves fejlődés után olyan változáson ment keresztül, ami el fog vezetni a természet felett való végső győzelemig.

A tudatosan konzervatív ember magányosan áll a józanságukat elvesztettek között, egyedüli éber az alvajárók között, akik álmaikat összekeverik a valósággal. Értelme és tapasztalata által tudja, hogy az ember, bármennyire is lelkesedik új dolgok iránt, ugyanaz maradt jóban és rosszban; az alapvető kérdések az emberi életben mindig ugyanazok maradtak, a válaszok rájuk mindig is ismertek voltak, és amennyire csak ki lehetett fejezni szavakban, az egyik nemzedék a másikra hagyományozta azokat. A tudatosan konzervatív ember ezt az örökséget ápolja.

Mivel az élet szinte valamennyi tradicionális formáját lerombolták már, csak ritkán adatik meg neki az a lehetőség, hogy egy minden szempontból hasznos és értelmes munkában tudjon részt venni. De minden vesztesége egyben nyereség is. A tradicionális formák eltűnése éberségre, a környező világban tapasztalható zűrzavar pedig arra szólít fel minket, hogy minden lényegtelent kikerülve a lényeges felé forduljunk.

Fordította: Zsitnyár László. Első megjelenés: Arkhé 1., 1996, Budapest.

(*Titus Burckhardt fentebbi írását, a korábban az oldalon mások - Megadja Gábor, Pánczél Hegedűs János - kifejtettek továbbgondolása miatt adjuk most közre. E mellett pont itt szeretnénk felhívni a figyelmet egy általunk is támogatott kezdeményezésre, amely a "magyar konzervatív kánont" igyekezett nemrég összerakni.)

2008. dec. 10.

Kinyomtatva: ajánljuk, nem ajánljuk (REV)

A Magyar Demokrata, amely "konzervatív hetilapként" definiálja magát, e heti számában (XII. évf. 50. szám) három oldalon Ágoston Balázs foglalkozik a kortárs mai magyar monarchizmussal erőteljesen oldalunk szellemiségére fókuszálva. Balázsnak nagyon köszönjük az anyagot, és nem gyözök azon csodálkozni, hogy mennyire zavarbaejtő ilyet olvasni a Demokratában, még akkor is, hogyha ennyit vártunk rá, és az illusztrációnkat a tisztelt szerkesztők nem vették figyelembe (pedig mekkorát ütött volna!). Pláne, hogy előtte a Romanovok rehabilitálásáról lehet olvasni nagyon pozitívan pár oldalon.

A Múltunk folyóirat 2008.2-ik számában Tóth Vásárhelyi Évától olvasható egy érdekes kis tanulmány Odescalchiné Andrássy Kláráról, a magyar legitimista-monarchizmus fekete bárányáról. A "rózsaszín grófnőt" harcos legitimizmusából, testvére, a "vörös grófnő" Andrássy Katinka térítette vissza, hogy aztán angol kémként végezze egy német bomba által. A Múltunk persze lecsapott e személyre, ami nem baj mert legalább valaki feldolgozta az életét és megtudhatjuk, hogy a Károlyiék köztársasága alatt először a zsidókat, aztán az urakat rohamozta meg Vas megyében a csőcselék. Nem ajánljuk viszont a Tormay Cécile-t fasisztaként (!) és rejtett leszbikusként (?) bemutató cikket, amely A bujdosó könyvet a sárba igyekszik taposni. A Múltunk 2008. 1-es számban pedig nagyot üvöltöttem, hogy 2008-ban valaki Ságvári Endre mártíriumáról (!) beszél, és ezt egyszerű rendőrségi jelentésekkel igyekszik bebizonyítani 50 oldalon Magyarországon . Svéd László kandidátus úgy látszik unatkozott nyugdíjában egy kicsit. Jobb lett volna, ha ezt magába fojtja vagy többet nézi a Bors sorozatot. Ablonczy Balázs itteni tanulmánya azonban figyelemreméltó a frankhamisításról. De legközelebb egy kevésbé liberális, 1968-fan, és mélyen republikánus műhelyben látnánk szívesebben. Különös aktualitással bír a magyarországi cigányok 1945-1970 közötti sorsát bemutató három itteni tanulmány is (Sághy Erna, Feitl István, Bársony János), amelyben fény derül megelehetősen sok valósághű részletre (kényszermosdatások, megyei kitelepítési javaslatok a "demokratikus" kormány felé, a cigányoknak a feketézéssel, illetve a szovjet hadsereggel kapcsolatos viszonya, stb.).

Elfelejtettem ajánlani még ezen az oldalon Romsics Gergely nagyon értékes tanulmányát,(Habsburg és Standestatt - A legitimizmus politikai stratégiái a harmincas évek Ausztriájában) amely sok érdekes gondolatot és megközelítést ad ahhoz a témához, ahogyan a monarchisták alapvetően egy gyökértelen köztársaságban mozog(hat)nak. Romsics munkája történeti és tudományos igényű írás, e mellett azonban nagyon is sok minden hasznosítható a megértő szemléletének köszönhetően belőle. Itt letölthető, ajánlott ki is nyomtatni és úgy tanulmányozni.

A Rubicon 2008. 07-08. számában remek kis írás van a francia forradalom gyilkosairól (Hahner Péter tovább aprítja a legendáját ennek az infernónak), a Romanovok igazi mártíriumáról (a család minden tagját szentté avatták az orosz ortodoxok), illetve Hasfelmetsző Jackről is (a maszon szimbolikás levél talán először látható magyar nyomtatásban), hogy valami egészen bulvárt is mondjunk. Nagyon tanulságos az 1946-os kunmadarasi zsidó pogromról szóló írás is, valamint az objektívebb bemutatása "Rezső királyfinak"., alias Rudolf trónörökösnek. Az elmaradhatatlan rossz hír az, hogy Ormos Mária megint könyvet írt és meg is jelenik. Ki sem találnátok a témáját...

2008. dec. 8.

Konzervatív és monarchista - II. rész.


Írta: Pánczél Hegedűs János.

Megadja Gábor nem is olyan régi alapvetését egy kicsit gondoljuk tovább most. Azon a szálon indulunk tovább, amely szerint a magyar konzervatív, egyértelműen monarchista is, illetve, a magyar monarchista mindenképpen konzervatív. Ez egy logikai egymásrautaltság, amely szerény véleményen szerint organikus és konzisztens módon előbb vagy utóbb úgyis kialakul alanyi szinten is, ha nem akar valaki egy belső szellemi feszültséget magában hordozni . Egyetértve egy itteni kommentben megfogalmazott véleménnyel; nem hiszem, hogy van értelme "relatívizálni" illetve "viszonyítási alapként" használni a magyar konzervatív értékeket és integrálni a mai magyar neoliberális és republikánus pártok politikai viszonyrendszerébe. Miért nem? Mert akkor kiheréljük a konzervatívizmusunkat és azzal nem változást (ami természetesen a jogfolytonosság valójában) érünk el, hanem egy új erőt csepegtetünk a jelenlegi neoliberális intézményi-, közjogi struktúrába csak. A jelenlegi viszonylatban nem Dávid győzné le Góliátot, hanem fordítva. Gazdasági világválság ide, vagy oda, a new world order bármikor eltapos vagy éppen hasznosít kicsiny (és nagyobb) magyar konzikat, akik ellene ágálnak.

A kérdés az, hogy nekünk akkor mi az igazi érdekünk?

Ez a kérdés nyilvánvalóan jelenleg csak alanyi szinten releváns, nem egyfajta elméleti sorskérdésként, vagy éppen egy magyar konzervatív politikai erőtér kérdéseként, ez ugyanis jelenleg nem annyira létezik. Az ember sokszor ráfanyalodik dolgokra, vagy éppen rákényszerül arra, hogy a jelenlegi establishmenttel megkösse a kis kompromisszumait. Ezzel nincsen - most még - különösebben semmi baj. Belenézünk az aktuális jobboldali sajtótermékekbe, mazsolázunk belőlük, csettintünk vagy legyintünk, állást foglalunk. Megnézzük a jobbos tv-s adásokat, beszélgetünk jobberekkel, tök mindegy mennyire azok, elfogadjuk a meghívásokat asztaltársaságokba, a felkéréseket lapokba, hogy írjunk ingyen vagy pénzért, most már lassan (szerencsére, ki hitte volna) a tv-be is, de ezzel a helyzettel nyilvánvalóan nem lehetünk elégedettek semmiképpen sem. Konzervatívként és monarchistaként a megnyilatkozás i terünk meglehetősen szűk, vagy éppen nincs is jelenleg. Ezért tágítunk a dolgokon és azt mondjuk, hogy "jobbosok vagyunk", úgy több mindent megesznek ma már talán az emberek, viszont mi egy nagy tál lecsóban találjuk magunkat a Fidesztől a Nemzeti Őrseregig és még azon is túl.

Kinek kell ez?!

Mondjuk azoknak, akik éppen valahogyan politikai térbe akarnak jutni ezzel az egésszel. Mezei monarchistának, hogyha ez a szándéka, akkor ezek a kitörési lehetőségei jelenleg. Nem túl rózsásak. A rossz hír az, hogy nem vagyunk valami erősek, sőt még csak nem is látszik politikailag ez az alternatíva, amit képviselünk. Magyarul ez azt jelenti, hogy a gárdisták "lehabsburgseggnyalóznak" és nem értik, hogy miért nem ismerjük el Szálasit mondjuk legitim államfőként (hogy egy konkrétabb példát mondjak), a fideszes vagy éppen "jobbközepes" médium pedig húzogatja a száját egy, a jogfolytonosság igényét felvető publikáció kapcsán, merthogy az túl "radikális" és még baj lehet belőle, nem kapja meg a mutyis pártpénzeket, akiknek az organizátorai nem ilyen dolgokat akarnak látni nyomtatva, vagy mondjuk a politikai vitaműsorban (hogy megint valami konkrétabbat mondjak). A röhej az, hogy mind a két esetben olyanokról van szó, akik nem fogják kikérni maguknak kapásból azt a jelzőt, hogy "konzervatív". A helyzet azonban az, hogy ők mégsem azok. Miért nem? Mert elfogadják az 1989-es politikai paktumot, amely az 1946-os protokollon alapul. Pártok megegyeznek arról, hogy kialakítanak egy államformát, egy új status quo-t, amelyhez a magyar nemzetnek semmi köze sincs. Hogyan legyen így valaki következetesen konzervatív? Sehogy, vagy pont úgy, ahogyan húsevő vegetáriánus. Immel-ámmal. Ha vannak "cukiliberálisok" (Megadja Gábor szerint), akkor vannak "cukikonzik" is. Miért is ne? A zeitgeist étvágya meglehetősen nagy.

A magyar konzervatív nem élhet csak ugyanzon elvek alapján, mint például amerikai társa, mert ebben az esetben politikai laboratórium az, ahova kerül. Ez a megoldás pedig Magyarországon a forradalmi és a republikánus (amelyek majdnem mindig ugyanazok voltak) körökre a jellemző. A magyar konzervatívnak folytonosságot kell képviselnie a magyar konzervatív gondolkodok gondolataival, cselekedeteivel is, akik nemzetet vezettek ezen elvek mentén, és életüket is szabályozta ugyanakkor. Ellenben korpa közé keveredünk és megesznek nagy kövér disznók.

Szembe kell azzal is nézni, hogy valamennyire mindig is igaz lesz aDessewffy-féle megállapítás, mely szerint a konzervatív népszerűtlen a maga korában. Az a vonal, amelyet ő és mások (pl. gróf Szécseny Antal, vagy Szögyén-Marich László országbíró, gróf Mailáth Antal, stb.) képviseltek organikusan vezethető végig - például a Czirákyak mentén - 1945-ig. Ezért mondhatjuk újra, hogy a magyar konzervatív politikus monarchista, nem is lehet más. Az a fajta "quasi konzervatív" politikusság, amely 1945-ben létrejött olyan neveket vonultat fel, mint Varga Béla, Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Sulyok Dezső, és Barankovics például, folytonosságot képviselve olyanokkal, mint Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár, akik vagy közelítenek vagy a legtöbb esetben egyenértékűek a vállalhatatlannal, illetve egyszerűen hazaárulók. Hiszen a megszállókkal való együttműködés és a jogfolytonosság teljes megszakítása írható a számlájukra (és mellesleg az organikus magyar konzervatív politikával való szembefordulás is, hogyha az "állásfoglalásaikra gondolunk Mindszentyvel, Slachtával, vagy Pálffy gróffal szemben például). Ezekre a "quasikonzikra" hivatkoznak ma a "cukikonzik", akik ha korábbra nyúlnak vissza, (mondjuk Széchenyi gróf esetében) akkor elvégzik azt a herélést a magyar konzervativizmusban, amelytől nekünk mentesnek kell maradnunk. Ennek 1946 és 1989-1990 az oka. Ezeken a pontokon nem tud a magyar politika átlépni ugyanis ezekhez viszonyítania kell magát mindig közel húsz évvel az utolsó megszálló hadsereg kivonulása után.

Érvényesülni és / vagy tisztának maradni? Az organikusságot vállaló, mai magyar konzervatívok igazi kérdése ma ez. A választ jelenleg alanyi szinten kell kimondania mindenkinek.

2008. dec. 2.

Konzervatív és monarchista.

Írta: Megadja Gábor.

Sajnos még a jobboldaliak körében is elterjedt az a nézet, hogy a monarchista álláspont avítt, anakronisztikus képződmény, mely leginkább frusztrált szobatudósoknak és erdőszéli varázslóknak való. Ezért a jobboldali, ha eléggé haladó (képzavar) kíván lenni, szükséges, hogy elfogadja az égig érő demokráciáról szóló mesét, és mindazokat a felforgató, forradalmi tanokat, amiket máskülönben zsigerileg kéne elutasítania. A konzervatív természetesen minden egyes berendezkedésben keresi a lehetséges és helyes megoldásokat, viszont azt nem hiszem, hogy ne volna lehetőség (mi több, bizonyos tekintetben kötelesség) felmutatni egy hagyományt, amely szembemegy a mai bevett doktrínákkal.

Semmiképp sem bántó szándékkal, ám föl kell vetnünk azt a kérdést, hogy mi teszi a konzervatívot konzervatívvá? Van ugyanis egy olyan – látens vagy manifeszt – tendencia, mely szerint a mai, XXI. századi, „modern”, „européer” konzervatív az demokrata, a liberális demokráciát a fejlődés csúcsának tekinti, és rengeteg olyan alapelvet ismer és fogad el, melyeknek ad absurdum verziói már nem egyszer döntötték romba Európát és hazánkat is (és akkor nem is beszéltünk arról, hogy van-e „européerebb” jelenség a középkori keresztény monarchiáknál stb.). Ezt az iskolát, irányzatot jómagam cukiliberálisnak nevezném, mely azzal kívánja eladni magát, hogy konzervatív címkét pakol a homlokára (ami érthető, hiszen a „liberalizmus” címkét már az ó-whigek, vagy a klasszikus liberálisok sem vállalják szívesen). Ennek szerves része a konzervativizmusból számos fontos elem kilúgozása. Hogy mégis beleférjek az européer, sőt angolszász képbe, a brit filozófus Michael Oakeshott szerint a konzervatív politika két legfontosabb tartóoszlopa az autoritás és a hagyomány. A kérdés az marad a cukiliberálisok felé: a demokratizmusban (ami a demokrácia ideológiává emelt tanát jelenti) ugyan e két fontos elemből melyik kap helyet? A kérdés költői természetesen. A másik kérdés az volna, a liberális demokrácia protagonistái felé, hogy vajon mi teszi működőképessé eme nagyszerű demokráciákat? Vajon maga a „demokratikus” elv, vagy azok a gyakorlatok, melyek ezek nem-demokratikus előfeltételeként vannak jelen, azaz nem a demokráciából fakadóan, hanem annak ellenére léteznek? Vajon lehetséges-e élhető, stabil, és fejlődő társadalom autoritás és hagyomány nélkül?

Kicsit az eredeti kérdéshez visszatérve érdemes egy ritka hazug aspektusát is megvizsgálni a témának. Ez pedig a monarchista vélemény „idejétmúltsága”, valamint „lejáratott” mivolta. Bizonyára mindenki találkozott már nem kevés fiatal értelmiségivel, akik mindenféle skrupulus nélkül nevezik magukat szocialistának (hogy mást ne mondjunk, nekünk van egy ilyen nevű derék pártunk és kormányunk is). A „szocialista” jelző talán nem „lejárt lemez”? Vajon kapcsolódik-e a monarchizmushoz olyan mészárlás, mint a szocializmushoz? Voltak-e a középkori monarchiáknak halál-és munkatáboraik? Erkölcsileg és szigorúan pragmatikus szempontokat figyelembe véve melyik helyesebb?

Hagyományra hivatkozni pedig nem lehetséges absztrakt frázisokkal. Márpedig ha valami absztrakcióra épül, az a demokrácia, illetve esetünkben a köztársaság (a kettő természetesen nem ugyanaz, bár egy bizonyos „választó vonzódás” lehet közöttük – szerencsésebb helyeken nem; ám ehhez hozzátartozik, hogy a példaképnek tekintett USA számos alapítója irtózott a demokráciától, sőt egyes alapítók megfontolandónak tartották a monarchiát is). Mindennek Magyarországon semmiféle hagyománya sincs. Ez egy legrosszabb értelemben „csinált”, „kreált” alkotás, amit néhány gőzös fejű francia bőcsködőtől importáltak, és ezzel nem is képesek igazán sikereket felmutatni. Maximum azokra hatnak szinte szakrális erőkkel a republikánus tanok, akik önkéntes jövőépítőként protokolláris látogatások alkalmával a Szent Koronát a „múlt részének” nevezik, és még a parlamentben sem helyeslik annak jelenlétét. A jövő ugyanis teljesen új alapokra épül. A múltat végképp eltörölni. A semmiből alkotó politikai klérus az istenné vált emberek közössége – a meglévőre nem tart igényt. Természetesen, aki kedveli a racionalista konstrukciókat, ám legyen. Reményeim szerint a konzervatívok nem szeretik ezeket annyira. (Megemlítendő, hogy néhány racionalista is – mint pl. Hans Hoppe – a monarchiákból a demokráciákba való átmenetet decivilizálódásként értékeli. És ha már egy racionalista is ezt mondja, az minimum megfontolandó.)

A zűrzavar a végtelenségig képes elmenni: a monarchiákat elnyomó, monolit berendezkedéseknek tartják, és mindeközben a demokráciákat tekintik a pluralizmus fellegvárának. Ezzel szemben a demokrácia és a nemzetállamok azok, melyek egyneműségre törekszenek (érdemes olvasni a demokrácia keresztes lovagjának, W. Wilsonnak a konformizmusra vonatkozó, azt dicsőítő megjegyzéseit), nem tűrnek meg más véleményt és szokásokat (Robespierre-t tudnám ajánlani példaként), és a „participáció” jelszava alá rendezve egyenesen totalitárius implikációkat tartalmaznak. A hiedelmekkel ellentétben a középkori monarchiák sokszínűek és plurálisak voltak. A Szentkorona-tan egyik leglényegesebb mondanivalója az, hogy a Korona minden egyes alattvalója, aki a törvényeket betartja, ugyanúgy kedves az uralkodó számára. Ezen túl aztán rendkívül sokféle vallási, etnikai, nyelvi eltérést engedélyez, és nem próbál „haladó” szellemben mérnökösködni a társadalmon. (Az Intelmek ezért is fontos forrás, noha a mai konnotációja leginkább a „multikulti” igazolása kíván lenni – maga a „multikulti” erőltetése is egy érdekes jelenség, ahol is azt próbálják – silány eredménnyel – pótolni, amit ők maguk, vagy eleik leromboltak.) Nem egyes csoportok érdekszövetségei versengenek a hatalomért, hogy aztán az összes többit elhallgattassák/likvidálják, hanem az e pluribus unum elve alapján az egyensúlyra való törekvés a cél. (Persze az is érdekes kérdés, hogy a baloldal és a progresszívek miért választanak szánalmas példaképeket maguknak? A köztársaság hősei jellemzően ilyenek – Károlyit pl. ma, európai és szigorú értelemben vett lúzernek nevezhetnénk. Az már csak a történet sava-borsa, hogy a köztársaságot Magyarországon a „nép” sosem legitimálta, tehát még ha el is fogadnánk a demokrata elvárásokat, akkor sem volna egyik sem legitim.)

További tévedések közé tartozik a demokrácia és a piac, valamint a demokrácia és a parlamentarizmus összekapcsolása: ám egyik sem állja meg a helyét. Amit ma piacgazdaságnak nevezünk, a XV. század környékén már megjelent (ami azt illeti, a kiindulása helye valószínűleg Észak-Olaszország volt), amikor még a francia philosophe-ok gondolatban sem léteztek. A parlamentarizmus pedig fokozatosan alakult ki a monarchiák alatt. Apró „érdekesség”, hogy épp a demokrácia „angyalai” számoltak fel minden parlamentáris intézményt, hiszen azok eltérő véleményeket és érdekeket testesítettek meg, ami egy valódi demokrata számára blaszfémia (érdemes ugyancsak megtekinteni Robespierre, Saint-Just, Babeuf, Buonarroti stb. vélekedését a parlamentarizmusról, és a vitákról).

Mindettől függetlenül a lényeg persze nem a történeti igazolása valaminek, hanem a hatásos mítoszok megléte. Ennek fényében ma mindenkit, aki a demokrácia politikai vallását nem gyakorolja, meg lehet bélyegezni különféle dehonesztáló jelzőkkel. Senki sem ismerte fel jobban, mint Carl Schmitt, hogy a legrosszabb ideológia a humanitárius mezbe öltöztetett, hiszen az a politikai ellenséget még az emberi mivoltától is megfosztja, s így a totális háború indokolt ellene. A monarchiáknak pl. pusztulniuk kellett: „Ausztria sokkal gonoszabb volt Németországnál. A nemzetállam mazzinista eszméjével ellentmondásban létezett, sok hagyományt és szimbólumot örökölt a Német-Római Birodalomtól (mint a kétfejű sas, a fekete és arany színek, stb.), vezette az ellenreformációt, a Szent Szövetség élére állt, dinasztiája valaha Spanyolország (egy másik fekete bárány) felett is uralkodott, harcolt az olasz újraegyesítés ellen, elnyomta a magyarok felkelését, melyet a (New York City-ben emlékművel rendelkező) Kossuth vezetett és erkölcsileg támogatta Mexikó monarchikus kísérletét. Már a Habsburgok neve is a római katolikus vallást, a spanyol Armadát, az inkvizíciót, Metternichet, az Olmützben bebörtönzött Lafayette-et, és a brünni Spielberg erődben fogva tartott Silvio Pellico-t idézte. Egy ilyen országot össze kellett zúzni, egy ilyen dinasztiának el kellett tűnnie.” (Erik Maria Ritter von. Kühnelt-Leddihn-t idézi Hans-Hermann Hoppe: Democracy the God that Failed)

Mindez jelent-e azonnali, „forradalmi” cselekvésekre való felkészülést, tevékeny restaurációs kísérletet? Természetesen nem. Nem csak Magyarország, de az egész nyugati civilizáció jövőjével kapcsolatban mérhetetlenül pesszimista vagyok, az irányokat nagyjából lehet látni, a kiutat kevésbé. De indok-e ez a teljes beletörődésre? Ha mást, és máshogy nem is, ezt a hagyományt őriznünk kell, és ébren kell tartani, meg kell mutatni másoknak is. És természetesen a sokféleség elismerése mellett (ami valóban fontos) a hazai jobboldaliaknak sem szabad elfordulnia ettől reflexből, csak azért, hogy a cukiliberális elvárásoknak megfeleljenek. „Ahhoz másik Madám kell.”